Minden a Szilveszteri futáson kezdődött 2006. december 31-én. Ott találkoztunk először Gazsi bácsival, ott látott először futni, és azt mondta Apának, hogy „ Az a kicsi tetszik nekem.” Mivel mindig is szerettem volna futóedzésre járni, így 2. osztályos koromban odaálltam Gazsi bácsi elé, és megkérdeztem, hogy járhatnék-e hozzá futóedzésre. Ő azt mondta, hogy még túl kicsi vagyok, várjuk meg a , amíg 3.-os leszek, akkor mehetek.
Kicsit mérges voltam rá…, de 2007. szeptember 1-én ott voltam életem első edzésén. Egy bő melegítő volt rajtam, egy kínai tépőzáras cipő. Emlékszem, esett az eső, így a kisteremben futottunk. Rajtam kívül, a Virágon és a Prehalek Öcsin kívül senki nem volt kisebb, de a nagyobbak egyből befogadtak, nagyon jó társaságba kerültem, és rögtön otthon éreztem magam a futóedzések világában. Tetszett, ahogy Gazsi bácsi tartotta az edzéseket. A sípszó, a vicces megjegyzések az érdekes gimnasztikai gyakorlatok. A futáshoz való tehetség, ami lapult bennem, és Gazsi bácsi tapasztalt, bölcs edzői személyisége találkozott a futás iránti szeretetben. És ezáltal, egy különleges kapcsolat alakult ki közöttünk.
Az edzéseken mindig arra törekedtem, hogy maximálisan teljesítsem azt, amit Gazsi bácsi kért tőlem, az utolsó méterig. Amit Ő mondott, az számomra szent volt. Nagyon sokat tanultam tőle. Arra tanított, hogy legyek elszánt, merjek küzdeni azért, amiben hiszek. Arra, hogy legyek alázatos, kemény és,hogy ne foglalkozzak a körülményekkel. Mindig edzettünk, esőben, hóban, mínuszokban, és hőségben…Támogatott a tanulásban, nem hagyta, hogy az edzés a tanulás rovására menjen. Amikor kisebb voltam, rendszeresen le kellett vinnem a bizonyítványomat megmutatni.
Gazsi bácsi nagyon vigyázott rám, nem hajtott túl. Sokszor vitt el orvosi vizsgálatra, ellenőrzésre, hogy minden rendben legyen. A versenyzőtársaimnál jóval kevesebb km-t futottam. Tudta, hogy a végső cél nem az, hogy kis koromban érjem el a maximumot. Talán 14 éves voltam, amikor egy betegség miatt nem tudtam részt venni egy országos bajnokságon. Gazsi bácsi azt mondta, hogy „Nem most kell jónak lenned, hanem 5 év múlva szupernek.”
Az egész világon Gazsi bácsi szólított Annának. Egy megyei versenyen, az eredményhirdetésen hallotta meg a harmadik nevemet, azóta hív így. Először zavart, most már nem tudnám máshogy elképzelni. Edzésen sokat cukkolt, hogy már megint kinőttem a , viszont a jól sikerült versenyek után rendszeresen a McDonaldsban, vagy a Kakasdi cukrászdában kötöttünk ki.
Gazsi bácsival közösen meg tudtuk valósítani az álmainkat. Ezek az örömök nem maguktól jöttek. Mindketten sokat tettünk a sikerekért, egész évben ott voltunk a pályán. Számtalanszor ért bennünket kudarc, megpróbáltatás. Voltam bőven sérült, beteg…és Gazsi bácsinak nem egy álmatlan éjszakája volt miattam és a versenyek miatt. De hittünk a célokban és egymásban és ez a hit nagyobb volt minden akadálynál. És amit együtt elértünk, az még az álmainkat is felülmúlta. 2013-ban kijutottam életem első világversenyére, az Eyofra. Ide sajnos nem jöhetett velem. Viszont küldött nekem egy csomagot, amit csak verseny előtt20 perccel bonthattam ki. A magyar zászló mellett egy levél volt benne: „Légzés, lépés, tiszta fej”, ez volt a kulcsszó, ezt mondtam magamban futás közben, és így olyan volt, mintha Gazsi bácsi is ott lett volna. Ő volt az első, akit felhívtam futás után. Aztán sorra jöttek a nagy megmérettetések: Azerbajdzsán, Kína, Kolumbia, Bydgoszcz, és Grossetto…
Grossetto, a junior EB. Gazsi bácsi is én is bizakodva utaztunk ki az EB-re. Az előfutamot könnyen megnyertem. Az éreztem, hogy most már semmi nem választ el a győzelemtől. Aranyérmet akartam nyerni Gazsi bácsinak. Meg akartam koronázni a közös munkánkat, hiszen tudtam, hogy szeptemberben Budapestre fogok utazni a tanulmányaim miatt.
Nem sikerült, elestem,agyrázkódást kaptam. Az ünneplés helyett a kórházban kötöttünk ki. Én az ágyban feküdtem, Gazsi bácsi ott ült mellettem, nem hagyott egyedül a kudarcban, együtt sírtunk. A fájdalmat, amit éreztünk, az leírni nem tudom…
De tudtam, így nem lehet vége.
Gazsi bácsitól azt tanultam, hogy a végén az a győztes, akinek a legnagyobb a szíve. Nem adhattam fel. Gazsi bácsinak köszönhetem azt, hogy ekkor kudarc után is tovább edzettem. Nem csak magamért, hanem Érte is. És teljes szívvel készültem a mezei futó Európa Bajnokságra, ahol minden várakozásomat felülmúlva végül ezüstérmet nyertem.
Sokat gondolkoztam, hogy mivel köszönhetném meg Gazsi bácsinak mindent, amit tett értem. Azt hiszem, ez a mezei Eb ezüstérem méltó ajándék, ilyen nincs senkinek sem Magyarországon, hiszen ez az első magyar ezüst. Ezt Gazsi bácsinak nyertem, elsősorban neki köszönhetem. Ez az érem összefoglalja a közös 10 évünket. A sok munkát, a hitet, a kudarcot, és azt, hogy sosem adjuk fel. Feljutottunk együtt Európa tetejére, és ezzel nincs vége…
És, hogy Gazsi bácsi idézettel zárjak: „Nem most kell jónak lenni, hanem 5 év múlva szupernek”
Tóth Lili Anna